68.rész: Megrémiszt, hogy már nem fekszel mellettem

Hey boys,
húúú de közelítünk valami... valami nem is tudom... csúnya számhoz. xd Talán a '69? Ahj, Harold :'DDD A végről nem is beszélve. :// Már nem tervezek ennek a blognak túl sokat, ha sikerül eljutnom addig, akkor 80 rész, vagy egy kevéssel afölött :))
Nagyon köszönöm a sok támogatást, a kommenteket és a látogatásokat, nagyon aranyosak vagytok. Mondtam már, hogy nekem vannak a legeslegjobb olvasóim?? :33 Imádlak benneteket! :)))
Na mostan már eleget szövegeltem, jó olvasást! :))



-Mr.Horan, az a helyzet, hogy Avril vérátömlesztésre szorul, valamint helyenként csontjai törtek, olyan vágások vannak rajta, amit kötözni kell.. De pontosan, mi a fészkes fene történt vele??-kérdezte tudakozva. Ha most megmondom azt, ami tényleg történt, akár újra eljön és újra megkínozza? Vagy talán engem? Tényleg nem tudom mi tévő legyek.
Gyáva leszek és hazudok..
-Hát.. khöm.. átesett az ablakon és kizuhant az udvarra.-annyira utáltam magam, amiért hazudnom kellett.. ráadásul nem először. Hogy lehetek ilyen ember? És ezek után merje valaki azt mondani, hogy nem vagyok rossz, hogy nem átkozz meg minden éjszaka!
-Ó Istenem.. szegény lány.. mivel büntette meg őt, hogy folyton itt köt ki nálunk? Mert nem először van itt, tény ami tény.-mondta az orvos, majd sarkon fordult és vissza ment a szobába.
Éreztem, sőt tudtam, hogy nekem most hol a helyem. Pakolnom kéne a turnéra, de... valami itt tart. Hogy pontosan mi is az? A szerelem. Szeretem én ezt a lányt és addig nem fogok megállni, amíg bocsánatot nem fogok kérni minden ellene elkövetett hibámért!
Eldöntöttem. Márpedig valaki akkor is vigyázni fog rá.
Ott ültem a váróteremben a padon, kisírt szemekkel, egy roncsként. Ökölbe szorítottam eddig combomon, pihenő helyzetbe lévő kezemet, majd zsebembe nyúltam telefonomért.
Döntöttem. A cél készen állt, már csak meg kellett valósítanom.
Tudtam kit tárcsázok. Hogy ki tud vigyázni rá, ki ismeri a legjobban, ki ér rá még ilyenkor is, ő kell nekem.
Gyorsan bepötyögtem a számokat, majd fülemhez raktam a készüléket és feszülten várakoztam.

Szerencsére nem kellett olyan nagyon sokat várni, felvette. Szerencsére.
-Niall? Szia! Mi a baj?-kérdezte mindig boldogan csengő hangján, majd tudtam, hogy elmosolyodik. Ez volt a szokása, ismertem.
-Avril..-csak ennyit sikerült kinyögnöm. A nevét..
-Mi.. mi a baj vele? Niall, kérlek!-megijedt. Mikor rákerült választásom, tudtam, hogy ő lesz a megfelelő ember, aki vigyázni tud rá. Hisz Sammy a legjobb barátja.
-Katy meg..megkínozta és kórházban v..van.-hangom rekedtes és akadozott volt. Halk és mély, néhol a torkomon akadt.
Nem szólt semmit válasz ként. Azt hiszem, sokkolta.
-Itt vagy még?-suttogtam, majd megéreztem, ahogyan egy könnycsepp legördül az arcomon. Azt hittem már nem tudok többet sírni. De... valahogy mégis. Valahogy olyan érzésem van, hogy érte még ez is megy.
-Persze, csak ez megrázott. Bemehetek?
-Én akartalak megkérni, hogy gyere be. Váltsál le, én sajnos nem lehetek itt vele.
-Rendben, indulok. Szia.-mondta, majd letette a telefont. Kinyomtam a billentyű zárat, majd vissza csúsztattam a zsebembe. Már csak várnom kell..

~Sammy~

Nagyon megijedtem, hisz Avril már nagyon régóta a barátom és mindenben segített mindig! Ha bármi történne most vele én nem tudom mit csinálnék.. de Niallt is féltem, hisz ezt most milyen lehet szegénynek átélni.. Kárvolt akkor és ott igent mondania annak a fruskának. Előre meg kellett volna látnia, hogy ebből ő csak vesztesként léphet ki. De sajnos akkor még nem gondoltunk bele ezekbe a dolgokba. Ha tudta volna, hogy a veszteség akár Avril élete is lehet, biztos nem megy bele. Annyira sajnálom őket, hogy úgy kellett élniük, hogy mindig befolyásoltuk őket. Hogy mindig úgy érezték, az árnyékunkba vannak. De ez nem igaz. Ha élnének vele, nekik egy sokkal jobb élet adatna meg! Ott van pl. Niall szülőhazája, Mullingar. Ott nyugodtan letelepedhetnének, távol a fájdalomtól, távol mindentől. Igaz, hogy tőlem is távol lennének, de ígérem, hogy látogatnám őket valamint biztos vagyok benne, hogy ők is látogatnának minket. És amúgy is.. mire való az internet? Ott nyugodtabbak a körülmények, akár még a család alapításon is elkezdhetnének gondolkodni. De ez nem az én és Zayn ügyem, hanem az övéké. Ez a jövő zenéje. Hagyjuk őket élni.-gondoltam útban a kórház felé.

Mikor épségben megérkeztem, kiszálltam és bezártam az ajtót. Benyitottam, és minden orvos gondosan megbámult. Felhúztam a szemöldököm, majd megráztam a fejem. Fogtam magam, majd oda mentem egy nővérhez.

-Ő, elnézést.-mondtam, majd elé álltam.

-Ó, csak nem últrahangra jött?-mosolygott. Ezen elnevettem magam. Már ennyire nagyon látszik? Végül is 6 hónapos.

-Nem, nem. A barátnőmhöz. Avril Brown-hoz. megtudhatnám hol ápolják?

-Persze, a sürgősségin, a 6.teremben.

-Köszönöm.-mosolyogtam, majd elindultam. Megkerestem a nővér által leírt termet, majd megláttam Niallt. Ott ült a padon, melyet már kezd tönkretenni az évek súlya. Aludt. Odasomfordáltam hozzá, majd megsimogattam az arcát. Felnyitotta a szemeit és mélyet sóhajtott.

-Szia.-mondtam halkan, majd leültem mellé.

-Szia.-mondta fél mosollyal, majd felegyenesedett.

-Mikor mentek?-suttogtam még mindig. Magam sem tudtam mért teszem, talán mert a helyzet ezt kívánja.

-Holnap.. vagyis hát ma.-javította ki magát. Nem is foglalkoztam az idővel.. mennyi lehet? Olyan 1-2 óra?
-Értem. Figyelj, innen átveszem. Menj nyugodtan, jó?
-De ez így.. nem tudok én... nagyon fáj.-szinte értelmetlen volt, amiket mondott, de én mégis összeraktam. Egy sebzett fiú lelke dögrováson.
-Megígérem, hogy minden nap tájékoztatni foglak hogyléte felől, valamint ha fent lesz, ő is hívni fog.-küldtem felé egy nyugtató mosolyt, amit viszonzott. Jó volt végre teljes egészében mosolyogni látni.
-Rendben. Akkor, itt hagylak vele.-mondta, majd odasétált az ablakhoz és benézett Avril-hez. Még mindig csak feküdt, így nem volt értelme örülnie. Lehajtott fejjel fordult vissza hozzám, majd biccentett és elment.

Megkerestem az orvosát a folyosón. Épp egy másik orvossal beszélt, amikor megzavartam.
-Elnézést, uram!- kopogtattam meg a vállát.
-Igen hölgyem?-kérdezte, majd felém fordult. Lehet azt gondolta, mit akar tőle egy terhes nő, miért nem a szobájában van.-Segíthetek?
-Öm, Avril Brown-hoz jöttem váltásként és lenne egy kérdésem.-kicsit ijesztő volt a pasi, de tudjátok. Ne a külsőről ítéljük el az embert.
-Értem. És mi lenne az?-kedves volt, kicsit túl kedves.
-Be lehet menni hozzá?-kérdeztem reménykedve. Annyira jó lenne már újra a közelségét érezni, nem pedig ablakon keresztül bámulni, ahogyan egy ágyon fekszik pityogó gépekre kötve, mozdulatlan.
-Ihgen.-mondta sóhajtva. Azt hiszem, nehezére esett neki-De kérem ne terheljék meg a szervezetét!
-Rendben.-mondtam kissé fintorogva, majd vissza indultam. Utamat egyenesen Avril szobájába vettem, ahol volt egy szék az ágy mellett. Leültem rá, majd végig simítottam kezén, melyen hosszú, mély vágások éktelenkedtek. Már csak egy dolog foglalkoztat. Mit akart Katy Avril-től...?

~Avril~

Nem tudom pontosan hol vagyok, mi történik velem és a legfontosabb miért vannak ezek velem, csak a sötétség. Olyan, mintha meghaltam volna. De mégsem, hisz hangokat hallok. Hallom, ahogy az orvosok folyton ügyködnek körülöttem, és egy hangot. Egy hangot, ami kiemelkedik a sok közül. Egy női hang, amint mindig biztat, hogy fel fogok ébredni és hogy újra együtt leszünk. Biztos jól ismer az a lány.. Talán a legjobb barátnőm, nem tudom. Ehhez emlékezni kéne az életemre. De valami oknál fogva nem megy.. valami mindig meggátol ebben. Vagy elfáradok, vagy félek.

/2 héttel később/

Már két hete fekszem, mozdulatlan. Csak a sötétség maradt meg nekem. Az a lány továbbra is bejár és biztat engem, amiért nagyon hálás vagyok neki. Majd megköszönöm, ha sikerül felébrednem. Addig is csak, próbálkozom. Nagy erőt vettem magamon majd megpróbáltam emlékezni. Emlékezni arra mi is történt pontosan. Van egy ház.. nem az nem ház, inkább amolyan sikátorba dugott rejtekhely. De én mit keressek ilyen helyen? Megtalálom az ajtót. Lenyomom a kilincset, kinyitom az ajtót. belépek egy sötét helyre, ahol megpillantok egy hosszú fekete hajú lányt. Előtte lévő székben ugyan csak egy lány ül. A fekete hajú boldog, nevet a lányra, ám a másik korántsem. Boldogtalan. És nem csak boldogtalan, vérzik is! Jézus, a fekete hajú miért nem segít neki? Hisz nagyon vérzik. Valaki segítsen! Ekkor meglátom, hogy a fekete hajú földre taszítja a másik lányt. Belerúg, tapos egy párszor, majd ott hagyja. Elment..-ekkor megéreztem, hogy arcomat valami csikizi. Testem sírni kezdett, ám lélekben még mindig azon a szörnyű helyen jártam.-Elment egy fémcsőért. Istenem, azzal fogja megverni? És nekem miért kell ezt végig néznem és miért nem segít senki annak a szerencsétlennek? Fölemelte a csövet és lesújtott. A lány nyekkenve rogyott a földre, vérző fejjel. -Nem akartam ebből többet látni, de valami mégis kényszerített, hogy végig nézzem. nagyon sajnáltam szegény lányt, de mintha hasonlítana valakire és valakinek sorsára. De még mindig nem értem. Miért kell ezt végig nézzem?-Mégis bátran, sziszegve vissza válaszolt annak a fekete hajúnak. Bár tudta, ezért még bántani foglya, megvédte magát. Ekkor a fekete hajú egy pengét vett elő. Vágdosni kezdte a lányt, de ezt már tényleg nem akartam nézni. Valaki álítsa le, kérem! -Bár már megszoktam, hogy soha senki sem hallgat meg, azért megpróbáltam. Most, utoljára nekifutottam és megpróbáltam felnyitni a szemem. Először némi világosságot láttam, aztán homályt. Utána sikerült újra elkapni a fényt, de megint homályba torkollott. Próbáld erősebben!-parancsolt rám egy belső hang, amire engedelmeskedtem. Sikerült. felnyitottam a szemem.

-Avril!-halottam azt a hangot, amelyet mindig álmomban és rögtön üdvözölt.

Először nem tudtam megszólalni, hisz boldog voltam, belém fulladt a szó. De sikerült.

-Sz...szia Sammy-mosolyodtam el, bár gyenge voltam. De honnan tudom a nevét?

-Jaj Drágám annyira jó, hogy végre felébredtél!-ölelt magához. Hirtelen jött, igaz ami igaz, bár jól esett. Talán már vártam arra, hogy valaki megöleljen.

-Igen, nekem is. De... én álmodtam.

-Mit álmodtál?-nevetett. Annyira hiányzott már Sammy és az Ő cuki nevetése. 

-Hát összegezve volt egy sikátor és egy fekete hajú lány. Az a lány meg akarta ölni a fogva tartott másik lányt. Sammy én miért álmodok ilyeneket és ez mit jelent?-kérdeztem, majd rá néztem. Arca érzelemmentes, rezzenéstelen volt. Csak bámult maga elé a kis asztalra.

-Tudod mi történt veled pontosan?-kérdezte, majd tovább bámulta a kis asztalt.

Megráztam a fejem.

-Az a két lány te és Katy voltatok.-mondta, majd szomorúan rám nézett. Nem hittem neki.

-Aj, ugyan Sammy, ne nevettess!-nevettem, de komolysága miatt kezdtem belátni. Engem tényleg megkínoztak és majdnem megöltek? 

-Ez az igazság. Tönkre akart téged és Niall-t tenni, de te voltál olyan buta és belesétáltál a csapdájába. Sajnálom.-mondta, majd letörölte a könnyeit.

Szóval a saját kínzásom néztem végig. Mit akart tőlem az a nő, miért kellett neki ezt tennie velem?

-És ki szabadított ki?-erre már nagyon régóta kíváncsi vagyok. Talán az a Niall?

-Niall volt az.

-És ő hol van?-kérdeztem várva, hogy hálát adhassak neki, amiért megmentette az életem. Arról sajnos fogalmam sem volt, hogy Ő hozzám tartozik.

-Avril, tényleg nem emlékszel? Turnén.-mondta, majd könnyes szemekkel rám nézett.

-Akkor Ő énekes, ugye?

-Igen.-bólogatott. Ekkor zihálni kezdtem, hisz újabb emlékképek ugrottak be. Egy szőke srác mindent elsöprő mosollyal, és egy gyönge, átlagos lány. Kéz a kézben, egymásban. Ezek mi vagyunk? Egy esküvő. Ez Sammy! De ki az a fiú, aki őt az oltárnál tartja? Fogja és nem ereszti? Hát Zayn, ki más. Egy veszekedés. "Nem akarlak többé látni" Így kezdődött minden, ezért lettem én Katy áldozata. Most már minden világos.

-Avril, jól vagy?-kérdezte Sammy. Mosolyogva felé fordultam.

-Igen, ennél jobban nem is lehetnék. Ismerem a múltam!-ujjongtam, de boldogságom hamar elveszni látszott.

-Akkor jó.-nyugodott meg Sammy.

-Akkor Niall elment?-kerekedett ki a szemem. Ne, csak ezt nem akarom! Hisz el sem búcsúztam tőle!

Sammy bólogatott.

-Megyek, értesítem az orvost, hogy felébredtél.-mondta, majd elindult ki.

Fölültem az ágyon és szemembe könny gyűlt. Kezembe temettem arcom, majd sírni kezdtem. Sírni, megállíthatatlanul. Én miért vagyok ilyen szerencsétlen? Ő miért nincsen itt ilyenkor, amikor a legnagyobb szükségem lenne Rá! Aj, a francba, rohadtul hiányzol!

67.rész: Ami nem öl meg, az erőssé tesz

Édeseim,
újabb résszel jelentkeztem :)) Igazán nem tudom, hogy mit mondjak, de van is egy olyan érzésem, hogy felesleges bármit is. Ugye milyen kis édes ez a kép?? *-----------* Meghalok.
Sajnálom, hogy ilyen és ilyen fajta történetet kell olvasnotok, hogy a szerelmes-sztori átcsapott krimibe, de ígérem, hogy lesz nekik jó is :))) Addig is jó olvasást és vigyázzatok a rohangáló négylábú tömött vakarcsokkal! :'DD

   

Fájva és kelletlenül nyeltem egyet, majd megköszörültem a torkom. Katy e mozdulatra felém fordult, majd fogsort villogatott.
-Nem haragszol, ha most váltás következik?-kérdezte, majd arcomra helyezte a kezét és belecsípett a bőrbe. Szívem dobogni kezdett, akár egy vad musztáng patái, sziszegve felé kaptam egyet fogammal.
-Bajod sok?-kérdezte, majd újra nevetni kezdett. Esküszöm, ez tényleg olyan, mint egy fogyatékos! És igen EZ, mert már olyan szinten lehetetlen személy, hogy nem akarom a nevén szólítani. Komolyan, még azt is seggbe rúgnám, aki kitalálta.
-Nincs, de annak a műribancnak ott komoly agybaja van.-mondtam, majd fejemmel felé biccentettem. Ekkor szemében megint harag gyúlt, kezét emelte, majd egy hatalmas pofont lekevert.
-Tényleg nem volt még elég?-kérdezte, majd a fejemet felemelte, hogy ránézhessek. Most nem nevetett. Inkább olyan volt, mintha együtt érezne, de biztos csak képzelődöm.
Hangos, fájdalmas nevetésben törtem ki, majd össze szorítottam a fogam.
-Csak ennyit tudsz?-szűrtem ki alig halhatóan. Ekkor elengedte fejem, majd rám nézett. Sajnálkozóan megrázta a fejét, majd kirúgta a szék lábát. A földre kerültem, nem először. Felemelte lábát, melyet végig szőrős-térdhosszú csizmája borított. Nagyot nyeltem, ekkor a sarkát hasamba taposta. Csak taposott és taposott nem foglalkozván azzal, hogy vérzem. Vérzem felül, vérzem alul, vérzem középen, vérzem mindenhol. Mikor végzett, kiszállt belőlem, majd kopogva a szoba közepén lévő asztalhoz sétált, majd rágyújtott.
-Mióta cigizel?-suttogtam alig hallhatóan. Valami csikizni kezdte szám szélét, le akartam volna törölni, de akárhogy próbálkoztam, kezeim kötve voltak. Csak később jöttem rá, a vérem az. Akár a könnyeim, úgy folyt végig szám szélén. Tudtam, az életemmel játszom.
-Egy ideje. Oldja a felgyülemlett feszültséget.-mondta, majd kifújta a füstös levegőt. A kesernyés nikotin füstös levegőjének szaga felhőként csapta meg az orrom. Akárhogy is tagadtam, ismerős volt. Bár én és a családom soha nem cigiztünk egy embert azért tudok, aki szereti ezt az önpusztító tevékenységet folytatni. Mégpedig Zayn. Nem hibáztatom miatta, tudom, ha egyszer elkezded, nehéz leállni vele.
-Akkor tényleg nem haragszol?-kérdezte, majd elnyomta a csikket és szorosan elém állt. Csizmája elejét arcomba nyomta, hogy mutassa, ő a nagyobb, bár én ezt soha nem kérdőjeleztem meg.
-Menny csak.-suttogtam erőtlenül, a lélek szinte teljesen elhagyott. Katy elővette a mobilját és tárcsázott. Egy igen mély hangú emberrel beszélt, annyit sikerült leszűrnöm, hogy ez az ember fog most rám vigyázni. És ha nem vigyázol, akár még ő is kárt tesz benned! De nem minden ember gonosz... De aki Katyvel szövetkezik, avagy az ördöggel, az mind gonosz, pszihopata és gyilkos!
-Megvárom a barátom és átadlak neki, rendben?-vihogott. Összeszorítottam a szemem és megpróbáltam arra gondolni, hogy valamelyik fiú jön el nagy kabátban, felismerhetetlenül, de semmi esélyem. Csak a rossz jut. Úgyis egy beteg, perverz, szexmániás állat jön... akár megerőszakol!
Nem kellett oly' sokáig várni, mint azt képzeltem, megjött a várt személy. Vagyis... Katy álltal várt, mert én nem várom a kínzásom.. Már nem.. Hagyjuk.
-Szia, Katy-mély hangja kissé sértette a fülem, de mégis volt benne valami...valami hogy is mondjam. Varázslatos. Fekete bőrkabátot viselt, amitől nem láthattam arcát. Akárhogy hunyorítottam, csak homályt és feketeséget véltem felfedezni.
-Hellooo! Akkor vigyázz rá, ne menjen el! Még komoly terveim vannak vele! Majd jövök!-mondta, majd oly' rejtélyes módon tűnt el, ahogyan jött.
Az ismeretlen gyors és ijesztő lépéseket kezdett felém tenni, féltem, bántani fog. Számon át sziszegni kezdtem, de hamar abba hagytam, hisz rettentően fájt. Orromon folytattam, bár tudtam, semmi értelme.
-Ne félj, kérlek.-hangja most másképp játszott fülemmel. Nem volt olyan mély, mint ahogy előbb mutatta, ámde még mindig volt benne valami különleges. Valami ellenállhatatlan.
-Ne bánts, kérlek!-nyöszörögtem, amikor felemelte a kezét. Mint később rájöttem, a kapucnijáért nyúlt. levette és egy elmagyarázhatatlan érzés futott végig rajtam. Már akkor tudtam, hogy ismerem valahonnan, amikor még csak az arcát sem láthattam, de most... ilyet még csak az álmomban sem képzeltem volna.
-Avril..-hirtelen mozdulata megrémisztett, de tűrtem. Hagytam, hogy öleljen, hisz erre vártam. Mélyen beszívtam férfias illatát, mely megbabonázott. Lehet hülyének nézett, hogy csak szagolom és szagolom őt, de a sok vér után már igazán szerettem volna valami jót is érezni. Valami emberfelettit.
-Niall..-a neve volt az utolsó, amit kinyögtem. Ezután megtörtént az, amit nem akartam. Amitől mindvégig féltem. Tényleg élet és halál között lebegtem.
Ezt egyáltalán nem így képzeltem el... minden sötét és fájnak a sebeim! A lelki sebekről nem is beszélve. most.. ugye nem halok meg??
De most sem az érdekelt, hogy velem mi lesz. Nem a saját sorsom épségének a célja vezérelt. Hanem az, hogy többé nem látom azt az arcot. Hogy többé nem simíthatom, többé nem csókolhatom pirosra hamvas arcát, többé nem nézhetek két szemébe, többé nem foghatom kezét, többé nem érezhetem közelségét és többé nem érezhetem Őt. Engem most ez érdekelt.

~A kórházban, Niall szemszöge~  

  Már nem tudom mióta várok arra, hogy kijöjjön egy orvos abból a nyavalyás teremből és közölje, hogy mi van Avvel. Tudom, bármire számíthatok, nagyon sok vért vesztett. Hogy lehettem olyan hülye, hogy elengedtem?? Tudtam, hogy ez lesz. És én mégis elengedtem.. Akkora egy barom vagyok, hogy az már fáj. Avril, ezt is túl fogod élni! És ígérem, angyalodként fogok rád vigyázni! Nagyon szeretlek!
-gondolkodtam feszülten, már ujjaim bánták. Ekkor ajtócsapódásra lettem figyelmes. Az orvos jött felém, nagy megkönnyebbülésemre. Rögtön felálltam és odarohantam.
-Igen? Mik a hírek?-hangomban túl sok izgatottságot lehetett felfedezni.
-Mrs.Horan, az a helyzet, hogy Avril..

66.rész:Összetörve..

Hi Beauty,
mostanában egyre kevesebb időm van írni. :// Ígéretemhez híven ez a blog már természetes úton fog véget érni, de nem ígérem, hogy kezdek tényleg elkezdem azt az újat. Tudom, ígértem azt is, de olyan "semmirenincsidőm" vagyok mostanában. :( Örülök, ha le tudom tenni a seggem. Ezt majd még átgondolom. Lehetséges, hogy befejezem ezt a blogot és nekiveselkedem, de lehetséges, hogy csak idővel rá fogom megpróbálni. Így is nehéz, nem mindennapi történet lenne, attól félek, hogy az én írásomból nem tetszene. Nyugtassatok meg, hogy nem így van. :)
Nagyon szépen köszönöm annak az embernek, akinek nem tetszett a 64.rész, kifejezte és köszönöm. :) Legalább tudom, hogy min kell javítanom :)
Mostmár csak jó olvasást szeretnék kívánni :)



Egy pillanatra megálltam, majd körbe néztem. Igazán el kellett gondolkodjak azon, hogy vajon hol tervezi ezt az egészet. Van olyan bátor és meg merne ölni nagy közönség előtt? Mondjuk az utcán? Hát persze! Megvan, hogy mit akar! Az a raktár... de vajon hol is volt? Gyerünk Avril, emlékezz! Egy park... egy utca és egy sikátor... most már tudom! Meg kell keressem azt a raktárat, hogy kezdődhessen újra az ördögi kör..

/1 óra múlva/
Kifizettem a taximat, amit még idefele fogtam, majd megindultam a park felé. Félve körbe néztem, az emlékek egymáson felülkerekedve száguldottak végig az agyamon. Valahogy olyan érzésem volt, hogy innen többé nem szabadulok. Ez talán a halálom napja lesz..
Nagyot markolva a bátorság édes cukorkáiból fogtam magam és csak úgy besétáltam a legközepébe. Váratlan volt még számomra is de az utóbbit még én sem gondoltam volna. Egy fekete kabátos ember jött egyenesen felém, majd egy fegyvert húzott elő a kabátja zsebéből. Tudtam, sőt éreztem, hogy ezek lesznek az utolsó pillanataim... Úgy éreztem, nem érdemlem meg, hogy büszkén halljak meg, így végig lábam pásztáztam. Ekkor éreztem, ahogy egy kéz körbe fonódik csuklómon, majd követi azt egy kötél is. Hát hiába készültem...
-Katy, te vagy az?-a válaszban szinte biztos voltam, de mégis meg kellett kérdeznem. Ekkor levette kapucniát, fekete, mű haja csak úgy tündökölt ugyancsak mű arcán.
-Talált süllyedt.-vigyorgott. Mindig is volt egy olyasfajta, utálat érzésem ez a nő ellen, de most.... Mondhatni olyan, mintha a börtön helyett gumiszobába zárták volna.
-Most megölsz?-kérdeztem már az autóban. A múltkori beszélgetésünk szintén nagyrészt az autóban történt, nem valami fényesen. Ám most az a különbség, hogy kicsit sem félek tőle.
-Hát, mondhatjuk így is, de mivel olyan drága és szép vagy és ha talán mégis sikerülne elszöknöd tőlem, még mielőtt megölnélek, megkínozlak és összetörlek. Megcsonkítlak és megvágdoslak, gonosz szavakkal foglak illetni amíg te nem könyörögsz, hogy öljelek meg. Hogy tetszik?-kérdezte mosolyogva. Összeborzongtam. Hogy érti, hogy megcsonkít? Megvágdos és megkínoz? Hogyha sikerül elszöknöm, maradjon tőle valamim?
Félelmem vissza fojtva bátran hatalmas levegőt vettem.
-Nagyon is jól.-még magam is meglepődtem, milyen jól sikerült meghazudtolnom magam. Félelmemnek semmi jelét nem érzékeltem, szerencsémre. Egyedül attól félek, hogy többet tényleg nem találkozhatok Niallel. Vagy esetleg komoly kárt tesz bennem ez a műribanc és bújdosnom kell?
-Hehhe, azt majd meglátjuk..-kacsintott, majd újra félelmetes, ijesztő nevetésben tört ki. Nem tehettem mást, szorosan hozzá bújtam az üléshez, majd megpróbáltam magam nyugtatni, hogy az utóbbiakból semmi sem igaz.
Az út többi fele sem telt jobban, el kell, hogy gondolkodjak: komolyan mondtam én azt, hogy nem félek tőle?

Mikor oda érkeztünk, ő kiszállt, én pedig szorosan az üléshez bújva vártam mi történik. Megkerülte az autót, majd az én oldalamon kinyitotta az ajtót. Belekapaszkodott hajamba, majd húzni kezdett az autóból kifelé.
-Katy, ez fáj!-próbáltam védekezni, de a kötéllel a csuklómon lehetetlen volt. Csak tűrtem és tűrtem. Berángatott a raktárba, akár egy kutyát a pórázon, majd lelökött az ott található székbe. Elképesztő gyorsasággal mellettem termett, leguggolt és a bokám is hozzá kötözte a székhez.
-És most? Mihez fogsz kezdeni?-sziszegtem fogamon át. Talán lehet, hogy nem kellett volna, mert van egy olyan érzésem, hogy ezzel csak jobban inspirálom.
-Hümm... lássuk csak..-mondta, majd lehajolt és fölvett a földről egy fémcsövet.
-Azzal meg... ne, ne!-könyörögtem, de ő nem kímélt. Egy hatalmasat sújtott fejemre balról, majd jobbról de nem volt neki elég. Még nem.
Számból ömlött a vér, fejemen hatalmas sebek, lihegve rá meredtem, ekkor elkapta a fejem kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
-Látni akarom mi van a szemedben, amikor felszabdalom  a combod!-vihogott, majd elővett egy kést és és beleszúrta a combomba. Felvágta azt egészen térdemig, majd vissza szúrta az első sebbe.
-Hmm... fájdalom és félelem. Hogyan tetszik?-mondta, majd elfordította a combomból kiálló kést.
Sikítani kezdtem, de hamar zihálásba torkollott. Ránéztem, majd lenyalva a vért a számról, felé köptem egyet.
-Szóval nem volt még elég-mondta, majd kihúzta a kést a lábamból és másik combom felett lebegtette.
-Kérlek, kímélj meg.-könyörögtem, de nem sokat hatott.
-Hopsz.-mondta, amikor elengedte a kést és rátenyerelt. Csak ordítottam és ordítottam, a sok vér már szinte rémisztő volt.. mintha egy horror filmet néznék.. csakhogy én vagy az áldozat.

Azt hittem egy kicsit felalélhatok a sok kínzás alól, de sajnos nem így történt. Ahogy abba hagyta az egyiket, hozta a másikat.
-Készen állsz a következőre?-nevetett, majd hozott egy pengét.
-Persze, hogy készen állok.-mondtam, majd köhögtem egyet. Számból csak úgy bugyogott elő a vér.
Katy megfogta a pengét, majd mikor az első vágást meg akarta ejteni, megérkezett az első mentsváram. Éreztem, ahogy zsebem zizegni kezd, majd elmosolyodok.
-Ez... ez meg-mondta, majd kiszedte a zsebemből a telefonom és felvette.

-Szia Avril! Remélem tudod, hogy a fiúk holnap mennek turnéra.-megismertem a hangot, tudtam, hogyha Katy bármit tesz/mondd most jönnek a rendőrök. De mégsem tudtam örülni. Féltem Sammy-t, nagyon.
-Szia Sammy! Mondd gyorsan, mert Avril-el van még egy kis... öhm... elintéznivalónk.-Katy szokásához híven nevetett és vihogott. Őt nem lehet meglepni.
-K..ki vagy te és mit csináltál Avril-el?
-Hát már meg sem ismersz? Rossz kislány.-Katy lebiggyesztette az ajkait, de aztán hamar újra nevetni kezdett. Egy őrült pszihopata..
-K...katy? Te meg..? Nem börtönben vagy?
-Kösz. Képzeld el, hogy nem. Ja és öm, adósságot fizetek vissza! Bye!-mondta, majd lerakta a telefont.

-Ezt nem úszod meg szárazon.-sziszegtem, fogamon keresztül, zihálva.
-Már megúsztam. Hol is tartottunk?-kérdezte, majd elkezdte felvágdosni a kezem.
-Niall soha nem szeretett téged..-mondta, miközben végig felszabdalta a karom-Csak kihasznál-ekkor áttért a másik kezemre.
-Csak a szexre kellettél neki-suttogta a fülembe, majd az arcomat is vágdosni kezdte.
-Egy testi öröm vagy számára..
-A személyes kurvája..
-Elég! Hagyd abba, most!-ordítottam, majd könnyeim megeredtek. Arcomon lévő sebeket csípni kezdte a sós folyadék, de nem érdekelt.
-Velem így nem beszélsz!-mondta, majd jobb szemem sarkától az orromon át a szám széléig húzott egy csíkot a pengével.
Ha tudtam volna, hogy hogy nézek most ki, biztos sírva fakadok, bár most igazán nem ez érdekelt. A kínzásom alatt átgondoltam ezt a dogot és arra jutottam, hogy én élni akarok! Nem most akarok még meg halni, főleg nem, ha van egy olyan ember aki mellett érdemes is élnem..
De.. hogyan tovább?
Mi lesz így velem?
Hogyan fogok elmenekülni?
Szerettem volna tudni ezekre a kérdésekre a választ, de akárhogy törtem a fejem, sehogy sem jöttem rá. Féltem, hogy talán nem is sikerül. Ha csak a reményben bízhatok, elég nagy szarban vagyok.. Bár, azért Sammy is megijedt. Szoktam azon gondolkodni, hogy hogy kerültem ilyen társaságba..
Nekem miért nem sikerül?
Én miért nem lehetek boldog?
Persze a választ soha senki nem tudja..

65.rész:Engedj el...

Sziasztok drágáim,
ajj, mit is mondhatnék... Keresném a szavakat, de ők menekülnek előlem. xd Az a helyzet szépen fogalmazva, hogy nagyon de nagyon boldog vagyok. :D
Hogy miért?
Hiába ilyen kis nyomi a történetem, mégis vannak olyan emberek, akiknek tetszik. :) Akik támogatnak engem. Lassan már megszámolni nem tudom hányszor kell megköszönjek nektek mindent. :))
A helyzet az, hogy én nem is gondoltam volna, hogy ilyen is történhet velem... Az igazság az, hogy ez a blogosdi is csak egy kósza ötlet volt... A barátnőm kezdett el elöszőr blogot írni és tökre megtetszett, hogy kiélhetem tudásom így, ilyen formában is. Az elején nem is nagyon érdekelt, csak írtam, de amint komolyra fordult a dolog, az életem része lett ez a blog. És tudom, nehéz lesz majd azt begépelni oda fölülre, hogy "epilógus", de egyszer eljön az is. De nem most! :) Még várjatok. :)
Ugye sokat tudok beszélni? :) De ez csak azért van, hogy titeket húzzalak. :)) Na jó, nem. Már csak annyi lenne, hogy.... hogy... ömm... jó olvasást! :D



De szerencsére nem történt semmi ilyesmi. Ahogyan azt is elmondhatom, hogy amíg alszik, nagyon könnyű elviselni és sokkal könnyebb vele bánni is. Ezt nem úgy mondom, hogy bántani akarnám, hanem nem egy könnyű természetű, nem könnyen barátkozik. Nem is csodálom, hogy kezdetben szégyenlős voltam előtte.
-Jó reggelt.-simogattam meg a karját, amikor kinyitotta a szemét.
Először vágyakozva vártam, ahogyan a tegnap estéről újra hozzám bújik, de nem így lett. Arca láttán meg kellett, hogy ijedjek.
-Regg...mi?! Az meg hogy lehet?-húzta össze a szemöldökét, de láttam rajta, hogy korántsem mérges. Inkább fél.
Elhúzta tőlem a kezét, majd fölállt és az ablakhoz sétált. Az üvegre tette a kezét, majd végig lehúzta. Vissza fordult felém, amikor megláttam, hogy sír.
-Hogy hogy nem haltam meg?-kérdezte, majd letörülte a könnyeit.
-Tudod, van aki nem kíván pokolra.-mondtam, majd felálltam és odasétáltam hozzá. Átkaroltam derekánál és magamhoz húztam.
-Akkor miért mondtad azt?-kérdezte, majd belefúrta mellhasamba fejét és újra könnyezni kezdett.
-Ha az olyan könnyű volna...-mondtam, majd két tenyerem közé vettem arcát.
-De, miért nem mondhatod el?-kérdezte, majd szemében újra könnyek égtek.
-Mert féltelek. Féltelek téged. Lehet, hogy nem tudod, de pillanatnyilag te vagy minden, amiért érdemes küzdenem és élnem.
-Tegnap még nem így gondoltad.-nézett mélyen a szemembe.
-Épp ezt kell megtudd.-mondtam pár kínzó, néma perc után, majd nyeltem egy nagyot.

-De mit?-törte meg végül Avril a csöndet. Leültem az ágyra, majd intettem, hogy üljön mellém. Mikor sikerült neki, belekezdtem mondókámba.
-Figyelj, Avril... az a helyzet, hogy... hogy az emberek nem akarják, hogy mi együtt legyünk.-fogtam meg apró kezét, majd megszorítottam.
-És... te sem akarod?
Szívbe döftél. Hát hol a bizalom? Már miért ne akarnám? Szerinted viccből mondtam az előbbit?
-Már hogyne akarnám.-pusziltam meg a homlokát.
-Niall, kérlek ne csináld ezt.-hunyta le a szemeit, majd elhúzódott.
-Rendben. De meg tudsz érteni?-fogtam meg újra a kezét.
-Nem igazán. Miért foglalkozol mások véleményével? Hát nem az számít, amit te akarsz?
Ezen gondolkodtam egy darabig. Valójában tényleg az számít, amit én akarok, de ha a döntésemmel veszélyeztetem az épségét annak, akit szeretek, akkor mi van?
-És most már érted? Ezért mondtam ott, abban a helyzetben ezt.-tettem a tarkómra a kezem.
-Nem tudlak megérteni... a gondolkodásodat nem megy... csak azért, mert az emberek nem képesek engem elfogadni és ki akarnak taszítani maguk közül, te is ellenem fordulsz? Te is, akit leírhatatlanul szeretlek?-temette arcát tenyerébe és zokogni kezdett.
-Nem fordulok ellened! Avril...-mondtam, majd át akartam ölelni és tartani a végtelenségig, amíg csak lehet. De ő eltolt magától.
-Ne érj hozzám...-suttogott, majd fölállt és a szekrényhez sétált, ahol a pohár víz volt.
-Dehát most...miért?-kérdeztem félve. Ha megint megjátssza ezt velem... Igen, nekem is vannak még érzésem, és amint látom, pozitívak.
Felemelte a poharat a vízzel, majd belekortyolt. Lenyelte szájában lévő tartalmat, majd újra megszólalt.
-Tisztázzunk valamit. Tulajdonképpen kik is azok az emberek, akik nem akarják, hogy mi együtt legyünk?-kérdezte, majd körbe fonta mellhasán a kezét. Nekitámaszkodott a szekrénynek, majd rám emelte kék szemei fényét.
Nagyot nyeltem.
-Van egy pár.-füllentettem. Tulajdonképpen, az "emberek nem akarják, hogy együtt legyünk" teória is egy hazugság. Részben..
-Niall! A kérdésre válaszolj!-élesedett a hangja. Felidegesítettem. Megint.
-Katy tegnap este felhívott és megfenyegetett. Azt mondta, ha nem intézem el, hogy ne légy a közelemben, megöl téged.-mondtam, majd éreztem, ahogy szemem könnybe borul.
Avril ijedten nézett rám. Kezei lassan remegni kezdtek a félelemtől.
-Katy börtönben van-suttogott.
-Én is ezt hittem, amíg tegnap fel nem hívott.
Avril végignyalta alsó ajkát, majd lehajtotta  a fejét és sírni kezdett. Újra.

-Akkor engedj el..-suttogott remegő hangon, majd rám nézett könnyes szemmel.
-Megőrültél?! Nem fogom hagyni, hogy megöljön!-mondtam, majd fölálltam és odasétáltam hozzá. Fölemeltem fejét kényszerítve, hogy szemembe nézzen.
-El kell engedned, Niall... tudod, hogy nem lehetek veled itt mindig.-mosolyodott el.
-De...
-Nincs de. Nem akarom, hogy bántson téged.-mondta, majd lassan elhúzta a fejét és eltolt magától.
-És hova mennél?-kérdeztem, majd nekitámaszkodtam a falnak.
-Még eldől. Csak... valahova.-rántotta meg a vállát.
-De mégis hol van az a valahova??-kérdeztem kicsit nagyobb hangerővel, mint kellett volna. Erre a tettemre rémülten nézett a szemeimbe, de aztán újra a földet pásztázta.
-Nem tudom, Niall. Ahova sikerül..-mondta, majd elindult a szobájába.
Ezt komolyan gondolja? Cél nélkül kimenne az utcára úgy, hogy nem tud sehol lakni?? Kérdem én, normális gondolkodás ez?

~Avril~

Nem érdekel, hogy Niall mit gondol. Lehet, hogy tényleg felelőtlen az, amit most csinálok, de meg kell értenie. Nem engedhetem, hogy akár egy újjal is hozzá merjen nyúlni! És még abba belegondolva, hogy akár nem vagyunk itthon, betör Sammyékhez és.... nem akarom tudni. Így lesz a legjobb. Szembe kell nézzek vele. Látnom kell, hogy megmer-e ölni. Hogy a szemembe mer-e még nézni egyáltalán.-gondoltam, miközben megfogtam a tegnap összepakolt táskát, fölvettem egy számomra megfelelő ruhát, majd elindultam az ajtó felé. Ekkor Niall megállított.

-Ezt most komolyan gondolod?-fogott meg.

-Igen, nagyon.-mondtam, majd megindultam.

-Avril, ha talán... már nem találkoznánk... egy csók?-kérdezte, majd elpirult.

Nem válaszoltam, csak a nyakába ugrottam és megcsókoltam.

-Szeretlek.

-Én is.-mondtam, majd búcsút intettem. Elindultam céltalanul valamerre. Kint vagyok az utcán. Megint..