65.rész:Engedj el...

Sziasztok drágáim,
ajj, mit is mondhatnék... Keresném a szavakat, de ők menekülnek előlem. xd Az a helyzet szépen fogalmazva, hogy nagyon de nagyon boldog vagyok. :D
Hogy miért?
Hiába ilyen kis nyomi a történetem, mégis vannak olyan emberek, akiknek tetszik. :) Akik támogatnak engem. Lassan már megszámolni nem tudom hányszor kell megköszönjek nektek mindent. :))
A helyzet az, hogy én nem is gondoltam volna, hogy ilyen is történhet velem... Az igazság az, hogy ez a blogosdi is csak egy kósza ötlet volt... A barátnőm kezdett el elöszőr blogot írni és tökre megtetszett, hogy kiélhetem tudásom így, ilyen formában is. Az elején nem is nagyon érdekelt, csak írtam, de amint komolyra fordult a dolog, az életem része lett ez a blog. És tudom, nehéz lesz majd azt begépelni oda fölülre, hogy "epilógus", de egyszer eljön az is. De nem most! :) Még várjatok. :)
Ugye sokat tudok beszélni? :) De ez csak azért van, hogy titeket húzzalak. :)) Na jó, nem. Már csak annyi lenne, hogy.... hogy... ömm... jó olvasást! :D



De szerencsére nem történt semmi ilyesmi. Ahogyan azt is elmondhatom, hogy amíg alszik, nagyon könnyű elviselni és sokkal könnyebb vele bánni is. Ezt nem úgy mondom, hogy bántani akarnám, hanem nem egy könnyű természetű, nem könnyen barátkozik. Nem is csodálom, hogy kezdetben szégyenlős voltam előtte.
-Jó reggelt.-simogattam meg a karját, amikor kinyitotta a szemét.
Először vágyakozva vártam, ahogyan a tegnap estéről újra hozzám bújik, de nem így lett. Arca láttán meg kellett, hogy ijedjek.
-Regg...mi?! Az meg hogy lehet?-húzta össze a szemöldökét, de láttam rajta, hogy korántsem mérges. Inkább fél.
Elhúzta tőlem a kezét, majd fölállt és az ablakhoz sétált. Az üvegre tette a kezét, majd végig lehúzta. Vissza fordult felém, amikor megláttam, hogy sír.
-Hogy hogy nem haltam meg?-kérdezte, majd letörülte a könnyeit.
-Tudod, van aki nem kíván pokolra.-mondtam, majd felálltam és odasétáltam hozzá. Átkaroltam derekánál és magamhoz húztam.
-Akkor miért mondtad azt?-kérdezte, majd belefúrta mellhasamba fejét és újra könnyezni kezdett.
-Ha az olyan könnyű volna...-mondtam, majd két tenyerem közé vettem arcát.
-De, miért nem mondhatod el?-kérdezte, majd szemében újra könnyek égtek.
-Mert féltelek. Féltelek téged. Lehet, hogy nem tudod, de pillanatnyilag te vagy minden, amiért érdemes küzdenem és élnem.
-Tegnap még nem így gondoltad.-nézett mélyen a szemembe.
-Épp ezt kell megtudd.-mondtam pár kínzó, néma perc után, majd nyeltem egy nagyot.

-De mit?-törte meg végül Avril a csöndet. Leültem az ágyra, majd intettem, hogy üljön mellém. Mikor sikerült neki, belekezdtem mondókámba.
-Figyelj, Avril... az a helyzet, hogy... hogy az emberek nem akarják, hogy mi együtt legyünk.-fogtam meg apró kezét, majd megszorítottam.
-És... te sem akarod?
Szívbe döftél. Hát hol a bizalom? Már miért ne akarnám? Szerinted viccből mondtam az előbbit?
-Már hogyne akarnám.-pusziltam meg a homlokát.
-Niall, kérlek ne csináld ezt.-hunyta le a szemeit, majd elhúzódott.
-Rendben. De meg tudsz érteni?-fogtam meg újra a kezét.
-Nem igazán. Miért foglalkozol mások véleményével? Hát nem az számít, amit te akarsz?
Ezen gondolkodtam egy darabig. Valójában tényleg az számít, amit én akarok, de ha a döntésemmel veszélyeztetem az épségét annak, akit szeretek, akkor mi van?
-És most már érted? Ezért mondtam ott, abban a helyzetben ezt.-tettem a tarkómra a kezem.
-Nem tudlak megérteni... a gondolkodásodat nem megy... csak azért, mert az emberek nem képesek engem elfogadni és ki akarnak taszítani maguk közül, te is ellenem fordulsz? Te is, akit leírhatatlanul szeretlek?-temette arcát tenyerébe és zokogni kezdett.
-Nem fordulok ellened! Avril...-mondtam, majd át akartam ölelni és tartani a végtelenségig, amíg csak lehet. De ő eltolt magától.
-Ne érj hozzám...-suttogott, majd fölállt és a szekrényhez sétált, ahol a pohár víz volt.
-Dehát most...miért?-kérdeztem félve. Ha megint megjátssza ezt velem... Igen, nekem is vannak még érzésem, és amint látom, pozitívak.
Felemelte a poharat a vízzel, majd belekortyolt. Lenyelte szájában lévő tartalmat, majd újra megszólalt.
-Tisztázzunk valamit. Tulajdonképpen kik is azok az emberek, akik nem akarják, hogy mi együtt legyünk?-kérdezte, majd körbe fonta mellhasán a kezét. Nekitámaszkodott a szekrénynek, majd rám emelte kék szemei fényét.
Nagyot nyeltem.
-Van egy pár.-füllentettem. Tulajdonképpen, az "emberek nem akarják, hogy együtt legyünk" teória is egy hazugság. Részben..
-Niall! A kérdésre válaszolj!-élesedett a hangja. Felidegesítettem. Megint.
-Katy tegnap este felhívott és megfenyegetett. Azt mondta, ha nem intézem el, hogy ne légy a közelemben, megöl téged.-mondtam, majd éreztem, ahogy szemem könnybe borul.
Avril ijedten nézett rám. Kezei lassan remegni kezdtek a félelemtől.
-Katy börtönben van-suttogott.
-Én is ezt hittem, amíg tegnap fel nem hívott.
Avril végignyalta alsó ajkát, majd lehajtotta  a fejét és sírni kezdett. Újra.

-Akkor engedj el..-suttogott remegő hangon, majd rám nézett könnyes szemmel.
-Megőrültél?! Nem fogom hagyni, hogy megöljön!-mondtam, majd fölálltam és odasétáltam hozzá. Fölemeltem fejét kényszerítve, hogy szemembe nézzen.
-El kell engedned, Niall... tudod, hogy nem lehetek veled itt mindig.-mosolyodott el.
-De...
-Nincs de. Nem akarom, hogy bántson téged.-mondta, majd lassan elhúzta a fejét és eltolt magától.
-És hova mennél?-kérdeztem, majd nekitámaszkodtam a falnak.
-Még eldől. Csak... valahova.-rántotta meg a vállát.
-De mégis hol van az a valahova??-kérdeztem kicsit nagyobb hangerővel, mint kellett volna. Erre a tettemre rémülten nézett a szemeimbe, de aztán újra a földet pásztázta.
-Nem tudom, Niall. Ahova sikerül..-mondta, majd elindult a szobájába.
Ezt komolyan gondolja? Cél nélkül kimenne az utcára úgy, hogy nem tud sehol lakni?? Kérdem én, normális gondolkodás ez?

~Avril~

Nem érdekel, hogy Niall mit gondol. Lehet, hogy tényleg felelőtlen az, amit most csinálok, de meg kell értenie. Nem engedhetem, hogy akár egy újjal is hozzá merjen nyúlni! És még abba belegondolva, hogy akár nem vagyunk itthon, betör Sammyékhez és.... nem akarom tudni. Így lesz a legjobb. Szembe kell nézzek vele. Látnom kell, hogy megmer-e ölni. Hogy a szemembe mer-e még nézni egyáltalán.-gondoltam, miközben megfogtam a tegnap összepakolt táskát, fölvettem egy számomra megfelelő ruhát, majd elindultam az ajtó felé. Ekkor Niall megállított.

-Ezt most komolyan gondolod?-fogott meg.

-Igen, nagyon.-mondtam, majd megindultam.

-Avril, ha talán... már nem találkoznánk... egy csók?-kérdezte, majd elpirult.

Nem válaszoltam, csak a nyakába ugrottam és megcsókoltam.

-Szeretlek.

-Én is.-mondtam, majd búcsút intettem. Elindultam céltalanul valamerre. Kint vagyok az utcán. Megint..