64.rész:Játék a halállal

Sziasztok,
most nem hoztam olyan későn... igaz? Am, még így is ide találtok, vagy hülye ötlet volt megváltoztatni a címet/url címet? Tudom, van egy pár hülye dolgom, de ezt jól akartam. Bocsi. :/
Jé, ebben a pár napban még nem ért semmi szerencsétlenség... najó, a gereblyétől eltekintve... apa szerint farkasszemet néztem a nyelével. xd De szép puklit kaptam.
A történetről annyit, hogy ebben nem biztos, hogy minden kiderül, de megpróbálom egyértelművé tenni. :)
Am, köszönöm, hogy leírjátok, hogy hogy tetszik meg minden, imádlak bennetek <3
Na, elég a szövegelésből, jó olvasást! :))



Csak egy pillanatra emeltem fel fejem, amikor észre vettem, hogy havazni kezdett. Orromra esett egy hópihe, ami megmosolyogtatott, ha csak egy pillanatra is. Éreztem, ahogy a szoknya alatt teljesen átfagyott a lábam. De mit tehetnék? Oda nem mehetek vissza, semmi keresnivalóm. Hát egy megoldás maradt. Meg kell haljak. Felálltam a padról, a cuccaim megfogtam a kezembe és elindultam az erdő felé. Szinte mindent hó lepett már, amikor beértem a legközepébe.
Lehúztam kabátom cipzárját, majd levettem és ledobtam a hóba.
-Sajnálom, de nem tudok nélküled élni.-suttogtam rekedtes hangon, lélegzésem teljesen szakadozott volt.
Körmöm beleakasztottam a szoknyába, majd egy egyenletes rántással letéptem tetejét. Kiugrottam belőle, majd egy pillanatra ereimre helyeztem kezem. Vérkeringésem egyre lassult, éreztem, hogy itt az időm.
Lassan lehúztam a bugyim, majd kikapcsoltam a melltartóm. Immár teljesen meztelenül álltam az éjszaka közepén, a tél közepén. Kint a hidegben, egyedül...
Megérdemlem én?-futott végig hirtelen az agyamon.-Meg. Nélküle nincs élet.
Lefeküdtem a hideg hóba és éreztem, ahogy a halál eljött értem. Egyre fájdalmasabb volt levegőt venni és beszélni. Végső elkeseredésemben sírni kezdtem. Forró könnycseppek száguldottak végig jéghideg bőrömön, melyet marni kezdett. Enyhíteni akartam valahogy fájdalmam, elviselhetőbbé akartam tenni elrohadt lelkem utazását a mennybe.
Énekelni kezdtem. Igaz, senki nem mondta meg volna, hogy éneklek mert olyan szinten fájt a beszéd, de én ennek ellenére a fájdalmon felülkerekedve énekelni kezdtem.

Did I dissapoint you, or let you down?

Should I be feeling guilty, or let the judges frown?

'Cause I saw the end, before we'd begun,

Yes I saw you were blinded, and I knew I had won.

So I took what's mine, by eternal right.

Took your soul out, into the Night.

Ekkor elcsuklott a hangom. Nem tudtam már beszélni, így elmosolyodtam. Nekem sikerült. Utoljára belemosolyogtam a világba, majd lehunytam a szemem. Most már ha akartam volna se tudtam volna felnyitni. Elöszőr féltem, hogy hova jutok, de abban biztos vagyok, hogy egy jobb helyre.

Utazom egy jobb helyre, ahol van megbocsátás... ahol senki nem sebződik...

~Niall~

Nem értem, hogy tehettem. Hogy lehettem ilyen gonosz, mocskos... áh... remélem azért jól van.-gondoltam, miközben befelé mentem a házba.

-Szia, haza jöttem.-mondtam, majd becsuktam az ajtót. Reméltem, hogy itthon van, hogy biztonságban van, hogy láthatom és megbeszélhetjük, de nem így lett. Az első, amit felfedezni véltem, az egy levél volt az asztalon a nevemmel díszítve.

-Rosszat sejtek.-suttogtam, majd kinyitottam és elolvastam. Eldobtam a levelet, majd elkezdtem futni ki az ajtón. Vajon hova mehetett? Add Istenem, hogy ne bántsa magát, nem történjen vele semmi baj!

A távolban megláttam egy padot, amit hó borított. De abban a hóban volt valami érdekes... Odasétáltam, majd lesöpörtem a havat és nagy meglepetésemre egy fekete csipke darab volt a hóban. Ezt bárhol felismerném! Ez arról a csipkés csodáról van, amit én ajándékoztam neki... ouh, valami nagyon nem jó.

Ekkor a hóban további darabokat véltem felfedezni. Még szerencse, hogy vettem neki. Legalább elvezet hozzá.

A sok csipke darab egy hatalmas erdőbe vezetett be. Először féltem bemenni, de aztán felbátorodtam. 

Nagyban bent járhattam már, amikor egy csupasz testet láttam feküdni a hóban, mellette ruháival.

-Ne!-kiáltottam el magam, majd szuszogva mellé futottam. Rémisztő, hideg testét enyémhez szorítottam és haját arcából eltakarva láttam, hogy nem lélegzik. Fülemet mellhasára helyeztem, ekkor meghallottam, hogy ugyan ver a szíve, de nagyon lassan és fájdalmasan.

Ráadtam kabátját, ezután felkaptam könnyű, törékeny testét és haza cipeltem...

/otthon/

Berontottam Vele a házba, majd letettem az ágyba. Ennél nagyobb fájdalmat nem akarok-sőt nem is tudok-neki már okozni, így minden ismeretem az orvostudományról összeszedve előkerestem a legvastagabb takaróink, majd körbetekertem velük. Ezek után levettem pólóm, majd egy takaróval betakarva otthagytam. Kimentem egy pohár vízért, amit a szekrényére tettem le. Bebújtam mellé a takaró alá és szorosan hozzá bújtam. Ha még esetleg sugárzok némi melegséget, azt erre a célra vetném be. Egy cuppanós puszit nyomtam az arcára, majd dudolászni kezdtem.

Az éjszaka folyamán nem mertem elaludni, már csak abba belegondolva, hogy bármikor leállhat a szíve...

To be continued...