71.rész:Ha parázom, mindig történik valami

Drága hűn szeretett olvasóim,
boldog új évet mindenkinek! :)) Hogy el repült ez az év.. el sem hiszem. Öregszünk ám de öregszünk :))
A részhez nincs különösebb hozzáfűznivalóm, maximum annyi, hogy remélem egy kicsit hosszabbra sikeredett, mint a többi :DD és valamivel érzelem dúsabb is lesz :33 Oh ja és feltűnt egy régi szereplő is benne, állatozni támadt kedvem xd fogadjátok szeretettel :)
És most had szenteljek egy pár másodpercet(amiből perc lesz) annak, hogy megköszönjek nektek mindent, de tényleg mindent! A mai napon 7152(!!) oldalmegjelenítésnél járunk, ami bámulatos. És persze csakis NEKTEK köszönhető :)) Valamint már 9 feliratkozóval is büszkélkedhetek.. eszméletlen. Köszönöm :D
Najó, megpróbálom felfüggeszteni az érzékeny részt a ti kedvetekért, leszállok a felhőmről xd
Jó olvasást, Everybádik <3

Lábam remegni kezdett. Éreztem, amint kiszökik belőlem a maradék erő is. Fájdalmasan a földre rogytam és beütöttem testem.

A tükör előtt hevertem védtelenül. Kezeim lassan lefelé vándoroltak testemen, egyenesen ingem gombjait keresték. Amint megtalálták, kikapcsolták azt majd egy halk puffanással eldobtam magamtól. Kellemetlenül mértem végig felső testem, a számat szinte már elferdítettem.

-Legyen, aminek lenni kell-suttogtam, majd lehunytam a szemem. Zord, hideg kezeim utoljára számhoz emeltem, majd megajándékoztam egy kis meleg levegővel. Igazán jól esett.

Mindezek után újabb önostorozásba kezdtem. Kezem csípőmre helyeztem, amelyen farmerem gombját kutattam. Amint megtaláltam, elmosolyodtam. Mintha kényszerből tenné testem, újabb csapás ért. Éreztem, amint szám felreped, megtelt kellemetlen, vasas ízű folyadékkal. A vérem.

De ebben a helyzetben már ez sem érdekelt. Folytattam azt, amit elkezdtem. Amint sikerült kigombolnom a fém tárgyat, rögtön le is húztam gatyám.

Immáron fehérneműben feküdtem a hideg kövön. A puha pamut anyag úgy simult a bőrömhöz, mintha hozzám tartozna. Már csak azért is megcáfolnám, mert fekete, akár az ében az én bőröm pedig hófehér. Régen sokat is bántottak érte, de már megszoktam.

Nagy erőt vettem magamon, és éreztem, amint testem megfeszül. Muszáj volt felkeljek.

Lehunytam szemem és alsó ajkamba haraptam. Kifújtam a tüdőmben lévő oxigént, mely fogamon át távozott. Derekam meghajolt, én pedig levegőért kapkodva sikeresen fölültem.

Amint megláttam önarcképem a tükörben, újra fetrengni támadt kedvem. De nem tettem.

Az az egész arcomat átölelő vágás egyáltalán nem tetszett. Sőt, bármit megadnék azért, hogy eltűnjön onnan. De sajnos ez egy életre szóló játék, az nekem mindig ott marad. Egy emlék. Egy emlék ebből az időből.

Oké, tudtam, hogy a többi se szép, se jó de ez valahogy akkor is más volt. Nagyon rossz helyen keletkezett.

Felemeltem mutató ujjam, majd jobb szememhez helyeztem. Lassan elindítottam a vágás mentén az orromon át, egészen a szám széléig. Nem lett jobb, de legalább tudatomra adta, hogy valóban ott van... és ott is lesz.

Szembe tudtam volna magam köpni, hogy hagytam, hogy ezt tegye velem. De még erre is képtelen vagyok.

Fújtatva, erőlködés nélkül felpattantam a földről. Itt a nagy kérdés-vajon képes leszek elfogadni magam?

Mintha játszanék magammal, bal kezemmel letakartam szemem, majd szorosan vissza álltam a tükör elé. 

Számban nyál gyűlt össze, melyet félőn lenyeltem. Kedélyesen végig siklott torkomon, majd egy nagy korgással jelezte gyomrom: célba ért. 

Kezem leemeltem szemem elől. Gyomrom ismét össze rándult, sírni akartam.

Testem össze-vissza vágdosva, a sebek néhol frissek, fölrepednek.

Torkomban gombóc keletkezett, és ha nem lett volna még elég, magamban egy háborút vívtam.

Olyan gyerekes vagy, Avril.

Az ismeretlen idegen hang megijesztett. Sajnos később rá kellett jöjjek: saját elmém pszichés játékába csöppentem.

Elég volt, nem bírtam tovább. Könnyeim - akár egy kitörni készülő vulkán - utat törtek maguknak. Utáltam amikor ilyen vagyok.. mint egy 3 éves gyermek, akinek nem vette meg az anyja a kipécézett játékot. Egyáltalán nem szimpi, de ha akarnám szebb szavakkal is tudnám illetni magam, de úgy gondolom már eleget kaptam az élettől nem kell még nekem is bántanom magam.

Az utolsó csepp a pohárban. Szédülni kezdtem, majd neki estem a tükörnek, melyen lecsúszva, koppanva értem földet. Bevertem a fejem és a földön vagyok... megint.

Megint ott járok, ahonnan kezdtem. Megráztam a fejem, majd ökölbe szorítottam kezeim.

Mégis mit művelsz? Töröld le a könnyeid most!

Már megint az a dörmögően mély hang. Emlékeztet valamire...

A fájdalom a gyengéknek való! Mondd, te gyenge vagy?

Habár nevetségesnek találtam ezt az egész helyzetet, már csak azért, mert a belsőmmel beszélgetek, azért be kell lássam. Igaza van.

-N..nem vagyok gyenge!-kiabáltam, akár egy félbolond. Ha ilyenkor bárki látna, biztos azt mondaná megőrültem. Biztos van benne némi igazság. ( zene )

Én is így gondoltam. Rendben, akkor állj fel és most már tényleg töröld le azokat az elbaszott könnyeket a szemedről és mosolyogjál!

Nem akartam komolyabb összetűzést és különben is megijesztett ez a dolog, így úgy tettem, ahogy parancsolt.

Nagy nehezen föltápászkodtam a földről, majd kifújtam levegőm egy nagy szuszra. Letöröltem könnyeim, majd hiába nem akartam, tekintetem ismét a tükörre tévedt.

Még most is furcsállom, hogy ott akkor ez jutott eszembe, de egyáltalán nem voltam kívánatos sőt Niallnek még szerencséje van, hogy elég messze van tőlem. Remélem.

Okos kislány. Rendben, rám most nem lesz szükséged. - mondta és oly gyorsan elviharzott, ahogyan jött.

Egyáltalán nem értettem, de úgy érzem nem is kell. Addig örüljek, amíg nem vagyok egyedül.

Amikor majdnem újra sírni kezdtem, egy szintén nem várt dolog történt. Morgást hallottam az előszobából.

Hirtelen összerándultam, félelmemben remegni kezdtem. Tekintetem az említett szoba felé csatoltam, igazán féltem.

Pedig nem kellett volna. Egy farkas kutya sántikált ki a sötétből.

-Blue, oh drága Blue-mosolyogtam, majd magamhoz vontam a kutyát. Úgy öleltem, ahogy csak tudtam. Mivel minden hidat felégettem, mindent ott hagytam, most ő van nekem. Az állat szeretete viszonzása képet nyakamra helyezte fejét, majd farkát kezdte vadul csóválni.

-Semmi gond Édes, majd együtt túléljük ezt is -suttogtam a kutyának mintha bármit is értene. Amit a szobát fürkésztem, szememben újabb könnycsepp égett.

~Sammy~ 

Felnyitottam a billentyűzárat, és a következő kép villogott: Niall keres. Oh, csak ezt nem akartam.

-Szia -kezdeményeztem hosszasnak tűnő beszélgetésünk. Előre félek mit akar.

-Szia -bökte kissé kellemetlen stílusban -azt hiszem megállapodtunk valamiben.

Oh, hogy az isten basszon meg! Hogy lehetek ilyen feledékeny, a megállapodás..

-Igen, tudod azt... azt... elfelejtettem -hajtottam le a fejem. A következő pillanatban megállt a taxi, én pedig kiszálltam belőle. London fagyos utcáin szintén nyüzsgött az élet. A hideg levegő úgy hatolt be tüdőmbe, akár egy gyilkos tőr. Kissé csípős volt az idő.

-Hmm... elfelejtettem.. nekem ez kevés.. figyelj, hogyan bízzak így benned? -hangja kétségbeesett. Ezt most tényleg jól elszúrtam.

-Niall kérlek, ez csak egy botlás volt, kérlek! Bennem igenis lehet bízni.. -suttogtam magamnak.

A vonal másik végén egy darabig csend honolt. Onnan tudtam csak, hogy itt van, hogy szuszogott.

-Rendben. De könyörgök több ilyen ne legyen, tudod te milyen szar az, hogy nem tudom mi van vele? -ezen a ponton hangja elcsuklott.

-Nem -válaszoltam együtt érzőn, miközben tovább sétáltam.

-Gondoltam.. és ő hol van most? Beszélhetek vele? -nem is tudtam mi okból kifolyólag, de hirtelen nagyon lelkes lett. Nem akartam letörni a szarvait, de többet hazudnom sem szabad.

-Nem beszélhetsz vele, Niall -suttogtam megbánón.

-M..miért?-nevetett fel -add ide kérlek.

-Nem tehetem.

-Sammy nem vagyok vicces kedvemben így utoljára kérlek. Add ide a telefont.

Egy pillanatig haboztam. Gondolkoztam és arra jutottam, nem kínzom tovább.

-Nem tudsz vele beszélni érts meg. Avril nincs itt.

-Hát akkor meg hol van? Sammy, kérlek ne! -a sírás határán, összetörten, de még mindig készen állt mindenre.

-Elment és egy darabig nem jön vissza -az utolsó nagy csapás.

Szintén csönd honolt a vonalon.

-E..elment? -kérdezte megrökönyödve. 

-Igen, de biztos lehetsz abban, hogy jól van. Engem megkért, hogy ne keressem de szerintem ha ép érved van biztos fog veled beszélni -próbáltam nyugtatni némi sikerrel.

-Szóval azt mondod, keressem? -hangja akadozott, mintha pont az imént sírt volna. Hihetetlen, milyen hangulatváltozáson ment át, miattam.

-Igen, nektek kell letisztáznotok mi van köztetek -mosolyogtam, bár ő nem látta.

Egy darabig csend volt köztünk megint csak, végül Niall törte meg.

-Mondd, szerinted normális az, ahogyan én teperek utána? Egyáltalán megéri?

-Persze, hogy normális. Hisz szereted. És megéri, mert ti össze tartoztok, még ha nem is látszik néha. És hidd el, ő is szeret téged, csak időre van szüksége.

-Köszönöm Sammy, de tényleg mindent. Most le kell rakjam, de talán kereslek még. Szia -mondta, majd a vonal elhallgatott. Lenyomtam a billentyű zárat, majd végleg zsebembe helyeztem.

Felhúztam vállamon táskám pántját, majd egyenesen haza vettem az irányt.