(mennyi nevük van...És milyen édesek...*.*)
41.
Kiszedtem a kezéből azt a dolgot. Egy papír volt. Nem, egy fénykép. Ezen mi vagyunk rajta! Istenem, Avril. Ez az első együtt fényképezkedett képünk. Még Sammy csinálta... Lassan megfordítottam a képet és írás volt a hátulján. Ez olvasható rajta:
Emlékszem, amikor ezerszer sírtam hozzád, Én mindent elmondtam Neked. Tudod milyenek az érzéseim, de egyszer nem jutott eszembe, hogy lesz idő, mikor búcsúzni kell... De nem vesztem el, nem vagyok reménytelen, nem felejtettelek el! Ezektől az érzésektől nem tudok többé reszketni, ezek az érzések kiszaladnak az ajtón Veled együtt, érzem ahogy leomlik, de nem megyek vissza. Emlékszem amikor örökké együtt voltunk. Most újra egyedül vagyok. De hol rontottam el? Sírtam egy kicsit, Te elmentél egy kicsit... Kérlek mond, hogy nincs többé lemondás, hogy nem felejtesz el! Ezeket az érzéseket nem tudom megragadni többé, ez az üresség a zsebemben... Egyre nehezebb ezt színlelni, nem megyek vissza újra, és ezt Te is tudod! Ez akkor volt, most itt a vége. Nem tudok színlelni, nem jövök vissza.
(Avril)
Elolvastam. Már a betűk kanyarításáról tudtam, hogy Av írta, de amikor megláttam az alján, hogy "Avril", lefagytam. Egyszerűen nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sírjak. Csak ültem egy darabig ott az ágyon, de ekkor megcsörrent a telefonom. Felvettem és Harry volt.
-Szia haver!-köszönt.-Mi a helyzet?
-Szia...Nagyon semmi. Csak fekszik.-mondtam, majd ránéztem a képre.
-Valahogy sejtettem...Akkor biztos nem kell majd váltás?-kérdezte Harry.
-Biztos. Elvagyok itt.-mondtam még mindig a képet bámulva.
-Hát, jó. Szia Niall.-köszönt Harry, majd lerakta. Úgy döntöttem, többet nem hagyom el. Ő sokkal többet ér annál. Én teljes szívemből szeretem. Többet nem bánthatom. Addig itt leszek, míg fel nem ébred. Kimentem és kértem egy széket, amin aludhatok. Odaadták, én megfogtam és bevittem az ágy mellé. Leültem a székre, de nem tudtam aludni. Valahogy nem ment. Úgy döntöttem, elkezdek gitározni, hátha elfáradok. Elővettem és elkezdtem játszani. Énekeltem is. Egyszer csak az az ötletem támadt, hogy amit Avril irományát eljátszom. Miközben énekeltem, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki köhög. Gyorsan letettem a gitárom és ránéztem Avril-re. De nem ő volt. Sajnos csak a szobában lévő öreg néni.
-Fiatal úr, nagyon szépen játszik!-mondta a néni.
-K...köszönöm!-mondtam.
-Szívesen. Ki ez a lány?-kérdezte a néni.
-Ő a barátnőm, Avril.-mondtam, majd megsimogattam az arcát.
-Láttam mikor behozták. Szanaszét volt törve. Ő az akit elütöttek?-kérdezte a néni.
-Igen, sajnos. Magának van itt valakije?-kérdeztem.
-Ugyan, hívj csak Mary-nek. Nincsen itt senkim.-mondta a néni.
-Sajnálom Mary.-mondtam.
-Na, nekem most mennem kell...Örülök, hogy beszélhettünk!-mondta Mary, majd elment. Én vissza ültem a székre, majd gitároztam tovább. De ekkor olyasvalami történt, ami megváltoztat mindent...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése