49.rész

Sziasztok! Új rész, új hírek, új dolgok. Nem húzom az időt, remélem olvasni és komizni fogjátok!:D



Apa hatalmas erővel vágta ki az ajtót, ami nekicsapódott a falnak. Még a festék is leesett róla... Odafutott hozzám és leült az ágy szélére, ami elkezdett recsegni-ropogni jelezvén, hogy nem kedveli ha egyszerre ketten is terpeszkednek rajta. Ez nála gondolom már természetes.
-Mi a baj kincsem? Bántott valaki? Itt volt?-ezzel az itt volt-al gondolom kire céloz... De Ő miért bántana? Testileg? Lehet, hogy amit érzek az bántás, de azt nem Ő csinálja. Lehet azt mondani, hogy Ő miatta van, de akkor sem bántana SOHA!
-Nem semmi sem történt. Aludtam.-mondtam, majd visszadőltem az ágyra és a kezemmel körbefontam a mellhasam.
-Akkor miért ordítottál?-kérdezte gyanakvóan.
-Rosszat álmodtam... Semmi különös.-mondtam, de ekkor beugrott pár emlékkép az álmomból. Összeborzongtam.
-Értem. Akkor próbálj meg visszaaludni és szedd össze magad! Már napok óta ilyen semmilyen vagy! Meg aztán ma valaki fontos jön... Na! Kérlek!-mondta, majd nyomott az arcomra egy puszit és kiment az ajtón, majd becsukta maga mögött. Miért kéne össze szedjem magam? Semmi sincsen velem... Vagy pont ez a baj? Hogy semleges vagyok? Nem tudom eldönteni... És ki lehet az fontos? Remélem nem ők! Valahogy most nem hiányzik semmi...-gondoltam, majd felkeltem az ágyról és odasétáltam a táskámhoz. Kikerestem azokat a ruhákat, amiket ma fel akarok venni, majd kikészítettem az ágyra. Megfogtam egy törülközőt, majd a ruhákat is felmarkoltam és elindultam a fürdőszobába. Lassan becsuktam magam mögött az ajtót és igyekeztem hangtalanul ténykedni, mert még mindenki alszik. Matt amúgy is elég későn jöhetett haza, ha itthon van... Óvatosan bemásztam a tusoló alá, majd engedtem magamra a meleg vizet megállás nélkül. Vagy egy óráig csak álltam, mire elegem lett. Végül is kész voltam. Kiszálltam a tusoló alól, majd körbe tekertem magam egy törülközővel. Megtörölköztem, majd felvettem a ruhám:

majd lebaktattam a lépcsőn. Apa már fent volt és csinálta a reggelit. Rám nézett, majd alaposan végigmért. Utána elismerő mosolyából tudtam, hogy rendben vagyok. Bár legbelül nem ezt érzem... Odasomfordáltam apához, majd rákérdeztem. Éreztem, hogy nem jó ötlet, de amilyen csacsi vagyok mégis megtettem.
-Ki jön ma át?-tudom, aki kíváncsi hamar megöregszik, de akkor is tudnom kell!
-Valaki! Szállj le erről a témáról most!-nagyon rosszul esett, amit mondott. Megfogtam a sátorfám és elmenekültem a szobámba. Ledobtam magam az ágyamra és elkezdtem sírni. Mostanában olyan rossz hatással van rám minden! Bárcsak megérteném, hogy miért... De a világ nincs ellenem, vagy igen? Vagy csak én érzem így? Vagy csak én vagyok buta, hogy mindenben a rosszat látom és a jót soha nem tudom észre venni? Jobb is neki, hogy eljöttem... Csak ott legyeskednék a nyakán. De így se mondhatom, hogy valakinek is a hasznára vagyok! Ezen már nem lehet semmit se szépíteni... Egy selejt vagyok!

/sokkal később...Nem tudom, talán este felé?/
Mikor már úgy gondoltam, hogy elég volt a sírás és ki kéne menni megbeszélni apával, hogy miért ilyen, felkeltem. Lábujj hegyen járva osontam az ajtóhoz, amikor meghallottam, hogy valakivel beszélget. Lassan kinyitottam, mert nem akartam zajt csapni. De kivel beszél? Férfi, azt már hallom. Milyen mély hangja van... De ez se nem Matt, se nem Mike hangjára nem hasonlít. Akkor ki? Hallgatózni kezdtem.
-És amúgy hogy vagy/vagytok?-kérdezte apa. Fura! Csak azzal szokott így beszélni, akit ismer.
-Én jól, köszönöm mrs.John! És önök?-kérdezte a látogató. Ne már!!! Sehogy se tudok rájönni, hogy ki az!!!
-Hát az az igazság, hogy én és Matt megvagyunk, de Avril...-ilyenkor szokása szerint megrázza a fejét. Gondolom.-Nagyon ki van. Nem eszik, ha alszik akkor is sikoltozva ébred, felver mindenkit... Nem lehet semmire megkérni, mert nincs értelme. Ha beszélsz hozzá, egyik fülén be, a másikon ki. Tegnap elegem lett. Rá akartam venni, hogy mennyen vissza Hozzá. Kiborult és ordibált velem, hogy "mit képzelek magamról" Niall nélkül már nem lesz teljes az élete... Figyel csak? Ha akarod felmehetsz hozzá! Szerintem örülne neked!
-Hmm...Rendben! Hisz ezért jöttem! Akkor mentem!-mondta az ismeretlen, majd elindult a szobám felé. Mi? Hogy jön föl? De nem tudhatja meg, hogy hallgatóztam! Csendben becsuktam az ajtót, majd leültem az ágyra. Kezembe vettem egy képet. Ekkor valaki benyitott a szobámba.
-Szia Avril!-köszönt, majd rám mosolygott a cuki mosolyával. Tudtam, hogy közülűk jön valaki! Ez nem lehet más, mint...
-Harry!!-mondtam, majd a nyakába ugrottam.-Nem hiszem el, hogy itt vagy! De miért? Miért jöttél ide?
-Hát csak beszélni akartam veled...-mondta, majd megszorított.-És hidd el! 
-Jó csak...Nem baj, örülök neked!
-Na, akkor beszéljünk! Valójában te miért is jöttél el Londonból?-kérdezte, majd leült az ágyam szélére. Én mellé ültem, majd belekezdtem a történetebe.
-Hát tudod, én már úgy éreztem, hogy púp vagyok a hátán...És van az a modell barátnője és...-de Harry félbe szakított.
-Figyelj, te lehet hogy így érzel, de Niall biztos nem.-Milyen könnyen kimondja a nevét! Hihetetlen!-Mi szinte tesók vagyunk és látjuk egymáson! Ő teljes szívéből szeret téged! Ha tudnád, hogy hogy ki van most készülve...Ugyan azokat a tüneteket produkálja, mint te, pedig ezek rá nem jellemzők! És mit akartál? Milyen modell barátnő?-Várjunk... Ez villámcsapás ként ért. MI VAN?! Nekem nem ez volt a tervem... Én az Ő életét nem akartam tönkretenni... Sőt, még a sajátomét se... Azt hittem, ezzel jót cselekszem... Gratulálok Avril Brown!
-Hát van neki az a Katy nevű barátnője, nem?-kérdeztem, majd lehajtottam a fejem. Kerülnöm kell a szemkontaktust. De ekkor Harry megfogta az állam és felemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.
-Avril most jól figyelj rám! Katy Niall-nek nem számít! Igaz, hogy amióta elmentél folyton ott van a házatokba, de értsd meg, hogy Niall-nek csak te kellesz!-Mi? Hogy tehettem ezt vele? Áú... Minden cérna szakad... Most erősnek kell lenned! De nem bírom, sírni fogok...-Jajj, kislány ne sírj!-mondta Harry, majd magához ölelt.
-Jó, csak tudod...mindent elrontottam...-mondtam, de ekkor megszólalt a telefonom. Elváltam Harry kezéből  és a szekrényemhez nyúltam ahol a telefonom hevert. Fölvettem, majd egy ismerős hang szólt bele.

-Avril, te meg hol a fenében vagy?-kérdezte Kenall. El is felejtettem...-Van róla fogalmad mióta várom, hogy gyere? Egy teljes hete!-Tessék? Már ennyi ideje távol vagyok? Csak napoknak tűntek... Vagy csak olyan fájdalmas volt, hogy már megszoktam?
-Én Németországban...vagyok. Nem. Most kirúgsz?-kérdeztem, majd egy fájdalmasat nyeltem.
-Igen!-mondta, majd levágta a telefont. Most mihez kezdjek? Könyörögni nem könyöröghetek neki, vagy igen? Túl szánalmas lenne...

-Ki volt az?-kérdezte Harry, majd elkezdte a kezét a szemem előtt mozgatni, mert csak bambultam.
-Ja, öhm...Kendall.
-És mit akart?-kérdezte, majd mikor lehajtottam a fejem, rájött.
-És? Mikor tervezted hogy mész?-hoppsz! Ez egy kicsit bunkón csúszott ki... Nem így akartam...
-Akarod, hogy mennyek?-kérdezte, majd felállt.
-NE! Nehogy! Ha már eljöttél idáig, abban biztos lehetsz, hogy nem engedlek haza!-mondtam, majd vissza rántottam.
-De akkor mit csináljunk?-kérdezte, majd ledőlt az ágyra. Én mellé feküdtem, majd belekezdtem.
-Hát, mondjuk mesélhetnél még arról, hogy mi történt Londonban.-Harry a kezét a fejem alá csúsztatta, majd lassan, de biztosan belekezdett.

Ez már nem is volt olyan negatív, ugye? Na, még egy dolog aminek örülök. Amm, Wickikee nem sokára hozom a *ke* sztorid! Lehet, hogy még holnap!:D Na, adios amigos!