47.rész

Sziasztok! Megpróbálom kicsit lejjebb tekerni a negatívum mértékét, de nem ígérek semmit...Remélem így is olvasni és élvezni fogjátok a történetem. Na, nem is húzom tovább az időt, biztos így is tűkön ültök...Jó olvasást!:)



Út közben megállíthatatlanul sírtam. Csak sírtam és sírtam...Minden ami fontos volt, mindent ott hagytam abba a kis házba. Életem értelmét vesztette...Csak mentem előre a semmibe, amikor egy autó zajára lettem figyelmes az út mellett. Megnéztem és ki más lehetett volna, mint Matthew. Leparkolt az út mellé és kivillantotta fehér fogsorát. Ki nem bírná, hogy ne szóljon hozzám.
-Avril! Micsoda meglepetés!-úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. Csak baktattam előre ezen a fagyos utcán. De Matthew nem adta fel ilyen könnyen. Lépteimhez igazította autója dörgését. Inkább gurult, mint ment.
-Avril? Merre mész?-kérdezte. Kezdett felettébb idegesítő lenni... Ha most nem adok neki valami frappáns választ, soha nem száll le rólam.
-Nem látod? Szállj le rólam!-világosítottam föl, majd baktattam tovább. Időben ki akartam érni a reptérre, hisz a gépem hamarosan felszáll. Nincs időm holmi kis majmokra fecsérelni az időm...Minden perc, sőt másodperc értékesnek bizonyul.
-De...én csak el akartalak vinni, akárhová is mész!-mondta keserűen, szeme tele bánattal.
-Igazán? És ha azt mondom, hogy a reptérre akarok menni?-meglepett a szokatlanul kedves viselkedése. Matthew segíteni akar...nekem?
-Nem baj! Én is épp oda tartok!-elképesztő, milyen könnyen tud hazudni. Hát jó. Ha akar, vigyen.
-De ígérd meg, hogy az úton nem szólsz egy árva szót sem hozzám!-mondtam, majd beszálltam mellé az anyósülésre. Egy kicsit hangosabban sikerült bevágni az ajtót, mint ahogyan terveztem. De úgy látszik, Matthew jókedvét ez sem lohasztja le. Ugyan olyan boldog volt, mint eddig.
-Ígérem!-mondta, majd kezét a mellhasára helyezte, de csak kuncogni tudott...Én egy "ez egy fogyatékos" pillantást vetettem rá, majd ki az ablakon. De ez sem bántotta meg, mert még mindig csak röhögött és amint hallom, egyre hangosabban...

/a reptér...VÉGRE!!!/
Amint megláttam, hogy Matthew a reptérre kanyarodik, egy elmagyarázhatatlan érzés fogott el. Igen, örültem, hogy megszabadulok ettől a majomtól, de valahol legbelül a keserűség elkezdett felemészteni. A tény, hogy már talán soha nem jövök vissza Londonba... A keserű tény, hogy talán soha nem látom viszont a szerelmem... Leállt a kocsi. Hirtelen felpattantak a szemeim és levegő után kapkodtam. Matthew értetlenül nézett rám, de persze később várta, hogy megköszönjem, amit tett. Persze, gondolom nem szavakkal... De én nem terveztem ilyesmit. Felkaptam a táskám az ölemből és kiugrottam a kocsiból. Tudom, hogy volt még időm, de nem érdekelt. Inkább töltöm vadállatok társaságában azt a fél órát, ami hátra van, mint ennek a beképzelt tuskónak. Csak futottam, ahogy a lábam bírta, míg végül egy nagy tömeg miatt meg kellett állnom... Mire itt bejutok... Tizenöt perc elteltével végre én kerültem sorra. A terem már teljesen csendes és kihalt volt. Már csak a nő ült ott a székén, aki leolvassa a jegyem. Ezt gyors meg is tette-szemlátomást mára már elege volt. Mikor megtörtént, bebaktattam a géphez, majd a következő ellenőrizésnél megint megálltam. Itt már a hölgy elvette a jegyem, úgyhogy reménykedtem, hogy többet nem kell megálljak. Felszálltam a gépre és lassan éreztem, ahogy emelkedünk...

/Niall/
Azon kaptam magam, hogy nem csinálok semmit...De semmit...Csak állok és várok...Közben bámulom az ajtót, mintha vissza jönne...De mi ez az egész? Valaki magyarázza meg nekem! Miért ment el? Az orvos azt...Ah, nem érdekes...Engem is aggaszt, és szeretnék egy babát, de...Avrilt sokkal jobban! Istenem, könyörgök! Hiányzik a kék szeme, a szőke fürtjei amit annyira imádtam csavargatni...Miért kínzol? Hát ő nem volt velem boldog? Igen, meg van a megoldás. Hisz mi másért ment volna el...-éreztem, ahogy patakokban folyik az arcomon a könny. Sajnálom Avril, hogy nálam nem találtad meg azt amire vágysz...A boldogságot!-mondtam, majd lerogytam a földre és az arcomat a térdembe temettem. És csak sírtam, sírtam megállíthatatlanul.

/Avril/
Leszállt a gépem. Nagy nehezen kikászálódtam, mert még mindig ott volt a nagy tömeg. Megnéztem a kis cetlit, amit még indulás előtt rejtettem el a zsebembe. Apa lakcíme volt rajta. Remélem nem haragszik rám azért a napért-bár nekem nincs ekkora szerencsém. Nagy nehezen megtaláltam apa házát. Kicsit nagy volt ahhoz, hogy egy ember lakja. Vajon kivel osztozkodik? Ez csak nekem furcsa, vagy másnak is. Az még elmegy, hogy mivel öcsém nem maradhatott ott egyedül a régi házunkba és ővele lakik itt, de ez a ház még kettejüknek is nagy! Lassan és óvatosan odaosontam a lépcsőhöz, de igen, ez rám vall. Hasra vágódtam, mert elég magas volt a lépcső szerkezete. Gyorsan felpattantam, mintha semmi sem történt volna, majd megnyomtam a csengőt. Az egész ház víz hangzott a csengésétől. Kicsit megszeppentem, de amikor senki nem nyitott ajtót, még egyszer megnyomtam.
-Jövök már! Jövök!-halottam bentről. Egy kicsit sem hasonlított se apa, se Matt hangjához. De tudtam előre! Vajon kivel osszák meg a házat? Vagy csak ilyen régóta nem láttam őket? Már a hangjukat se ismerném fel?
-Jó, csak bele ne szakadjon abba a nagy igyekezetbe...-mondtam szemrehányóan, amikor vagy 5 perc eltelt, és még mindig nem jött.
-Itt vagyok...-mondta, majd kinyitotta az ajtót.-Maga...Hú...Azta!-mondta, majd tátott szájjal bámult. Igen, jól sejtettem. Egy idegen fiú volt. Nálam nem volt sokkal öregebb...
-Apa itt van?-kérdeztem majd összehúztam a szemöldököm és elég ideges lettem, amikor nem az arcomat bámulja, hanem más testtájakat...
-P...persze!-mondta, majd behívott a házba. Éreztem, hogy egy pillanatra se venné le a szemét a seggemről. Azt hittem, felpofozom. De akkor megláttam apát a nappaliban tévét nézni. Lassan odasétáltam hozzá, majd befogtam a szemét.
-Mike! Ne szórakozz!-mondta, majd leakarta szedni a kezem a szeméről, de nem hagytam. Továbbra is szorítottam.
-Nem én vagyok uram!-mondta a bámulós fiú. Ezek szerint Mike a neve. Szép!
-Na, ki vagyok?-kérdeztem torzított hangon. Ekkor egy fájdalmas emlék ugrott be. Rettenetesen elkezdett fájni a mellhasam. Amióta eljöttem Londonból egy lyuk növekszik a helyén. Amikor csak Rá gondolok, vagy az együtt töltött pillanatokra, csak nő ez a lyuk megállás nélkül. Levettem a kezem apa szeméről, majd leültem a fotel mellé, amin tévét nézett. Átkaroltam a mellhasam a két kezemmel, majd ott ültem tehetetlenül.
-Avril!-apa felettébb boldognak látszott. Végül is, már mikor találkoztunk utoljára? És hogy váltunk el? Brrr... Még mindig beleborzongok, valahányszor arra a napra kell gondoljak.
-Szia apa!-mondtam, majd lassan felálltam. Mellhasam még ekkor sem engedtem el. Csak akkor, mikor megöleltem.
-De rég nem láttalak!
-Én se...Matt?-motyogtam.
-A barátnőjével...Mostanában nagyon összenőttek...Tényleg, mi szél hozott ide? És te és Niall? Tervben van már az esküvő?-kérdezte, majd megbökte a vállam. Ne! Kimondta a nevét! Ettől óckodtam...
-É...épp erről akartam beszélni. Össze vesztünk és nincs hova mennem.-ez valójában nem volt igaz, mert ott volt Sammy, de őt inkább kímélem a hülyeségemtől...És amúgy is most nem tudnék rá nézni...Nekem nem adatott meg az a csoda...-Esküvő? Az hiányozna még...
-Értem. Hát van egy üres szobám fent, feltéve ha nem zavar, hogy Mike a szomszédod...-kérdezte, majd szúrós tekintetett vetett Mike-ra, aki egy pillanatra se venné le rólam a szemét.
-Nem. Szerintem majd kibírom valahogy...-hazudtam, de ez egyáltalán nem így van. Tudom, ha nem lehetek a közelében, ha nem érinthetem abba belebetegszem!
-Akkor gyere.-mondta apa, majd mutatta az ideiglenes szobám helyét.

Hát, nem tettem ki magamért. Ugyan úgy szomorú és negatív. De a történetből valahol Avril-t is meg tudom érteni...Azt hiszi jobb, ha menekül. De ez egyáltalán nem így van. Le kéne ülniük Niall-el és tisztázni hogy mi van most köztük. Mert ahogy olvashattátok, Niall azt hiszi, Avril egyáltalán nem szereti már. Pedig ez nem így van. Avril fülig szerelmes, csak buta és menekül...Na jó, nem árulok el többet! Várjátok a kövit, addig is szép napot!